Anyu már jobban van. - Én kevésbé.
Sokkot kapott, az orvos azt mondta, biztos a sok stressztől van. Tény, hogy valóban túl sokat idegeskedik mostanában. Még szerencse, hogy a szerelőnél volt még, aki rögtön hívta a mentőket. Körülöttem már mindenki kórházba kerül? Azt hiszem, csak idő kérdése, hogy én is itt kössek ki. Szülinapi ajándék, egy szívroham vagy elüt kocsi. Jobbnál jobb gondolatok jártak a fejemben, amikor anyut végre kiengedte az orvos.
- Azt javaslom, ezen a héten ne járjon be dolgozni és pihenjen sokat. Ti pedig - fordult hozzám- figyeljetek rá, hogy tényleg jól van-e, ha megint sokkot kapna, azonnal hozzátok be.
- Ez természetes. - mondtam.
Fő, hogy komolyabb baja nincs. Az autó még a szerelőnél van, behorpadva az elején, majd apu elhozza. - Remélem. Vagy Orsi. Ő már úgyis megkapta a jogsiját.
Most jöttünk haza, pár órája a kórházból.
- És húgod hogy van?- kérdeztem Krisztől, amikor a szobámban voltunk, és beszéltünk egy kicsit.
- Kezdi megszokni, hogy lát. De anyuék legtöbbször mindenhova együtt mennek vele, kivéve suliba persze.
- Hát igen.. - olyan nehezen tudtam beszélni. Semmi nem jutott eszembe. Eleve alig tudtam ránézni Kriszre, mert mindig lejjebb vándorolt a szemem, a nem létező „lábára”.
- Ev.. Én még nem is adtam oda az ajándékod. A kórházban is csak a balesetről beszéltünk, amíg vártunk anyukádra. Ó, úgy sajnállak, nem tudom, hogy bírod ezt az egészet.. Visszatérve az ajándékra. Tessék. - adott át egy zöld csomagolópapírba csomagolt, négyzet alakú valamit.
- Ó, igazán nem kellett volna!- mosolyogtam.
Kibontottam, egy Good Charlotte-CD volt benne meg egy biciklis lap, amire nagy betűkkel az volt ráírva, hogy „BOLDOG SZÜLINAPOT!”
- Köszönöm!- öleltem át, ami elég nehézkes volt, mert be van kötve feje meg a keze is. Legszívesebben puszit adtam volna neki, de olyan rég láttuk egymást, már el is felejtettem, mit szoktunk ilyenkor csinálni.
- Mindenhol kerestem már, de nem találtam sehol.
- Ezek szerint még nincs meg. - mosolygott.
Jaj, milyen aranyos volt, ebbe a mosolyába szerettem bele! De egy kicsit azért változott. Hosszabb lett a haja és egy kicsit mintha megnyúlt volna. Félre ne értsen senki, eddig se volt kövér, de most különösen vékony volt. Nem, nem is! IZMOS! Krisz gyúr? Ezen nevetnem kellett.
- Mi olyan vicces?- kérdezte.
- Ja, semmi. Tök rég láttuk egymást. Talán ha nem ma jössz, nem történik meg ez a..
-.. Sss! Ev, semmi talán! Így alakult. - lazának akart tűnni, de túlságosan is csillogott a szeme. Csak nem sírt? Na, erre aztán nem mondhatta volna, hogy csak belement valami a szemébe.
Az arca láttán elsírtam magam. Csak azt nem értem, miért én?! Kicsit érzékeny vagyok mostanában, azt hiszem..
Próbált mosolyogni, de olyan szomorú mosoly volt, nekem meg elkezdett szúrni a szívem. Nem, semmi szívroham meg ilyesmi, nem kell aggódni. Pedig megérdemeltem volna.
- Nehogy sírj!- mondta. - Evelin, hallod?- fogta meg az állam alulról. - Ne sírj!
Megölelt, én meg örökre ott akartam maradni. A tolószékes barátom karjaiban.
- Bocsánat. - szipogtam. - Tudom, hogy hülye vagyok. Annyira sze-he-re-hetlek!
- Őő.. Ev, igazából szeretnék valamit mondani. Azért is jöttem. Meg persze a szülinapod miatt is, de ez is fontos lenne. Muszáj elmondanom valamit!