május 22., három perccel később

Mikor elvesztessz valakit, csak azután jössz rá, hogy mennyire szeretted.Szeretted, szereted, és mindig is fogod szeretni.
Az élet sokszor igazságtalan..de én még mindig nem tanultam meg, hogy ha valakit szeretsz, el kell engedned.Hiszen ha a sors egymásnak teremtett, egy következő életben úgyis fogunk még találkozni.Miért van az, hogy nem tudom ezt megérteni?És fáj..Pedig igazán megszokhattam volna, hogy velem a sors mindig kibabrál..
Előző életemben valami nagyon rosszat tehettem, ha most mindig csak a rosszat kapom az élettől.
Pedig egyszer fent, egyszer lent.Miért nem lehetek fent is, én miért csak lent vagyok?
Szóval..ugye az előbb mondta anyu, hogy lezuhant a gép..
   ...igen, én meg persze csak álltam mozdulatlanul.Nem tudtam sírni, mitha a szívem is megállt volna.Hiszem mégis hogy van az, hogy..egyszer van Krisz, egyszer pedig...nincs.
De erre még gondolni is rossz..
Szóval, mint mondtam, teljesen ledermedtem.Utána fogtam csak fel a helyzetet.
Elkezdtem sírni, és feljöttem a szobámba.Igen, hülye vagyok.De mi mást csinálhattam volna.
Elővettem a naplót, és most itt vagyok..
Lépteket hallok, jön anyu.
-A kórházban van.Még nem halt meg.-mondta most anyu.
Hogy mi?Van még remény?
Eddig itt siránkoztam, hogy meghalt, msot meg kiderült, hogy..
Felattantam az ágyamból, felöltöztem és útra készen álltam.
-Menjünk a kórházba.
Gondolom, sejtette, hogy ezt fogom mondani, mivel ő már fel volt öltözve.
Mosolygott.
De ugyanakkor, láttam rajta, hogy meg van rémülve, és még ott csillogtak a könnycseppek az arcán.
Még van remény, Krisz.Ne halj meg, ne halj meg..
A kocsiban végig ezt hajtogattam magamban, egy szót sem szóltunk egymáshoz anyuval.
Úgy látom, ő is töprengett valamin, mivel..belement egy piros lámpába, és ezáltal persze egy kocsiba is.Naná, ez is a legjobbkor.
Nem lett semmi bajunk, de elbőgtem magam.Egyszerűen nem bírtam..Minden a legjobbkor jön össze..A kocsi eleje behorpadt, de persze, amibe belementünk, annak semmi baja nem volt.
Jellemző.
Körülbelül két óra volt, mire mnident elintéztünk, jöttek a rendőrök persze.
Nem szeretném tovább ragozni a témát, anyu teljesen kikészült.
De mégis eljöttünk a kórházba, azért annyira nem lett baja a kocsinak, csak egy horpadás van az elején.
Mindegy, bent voltunk a kórházban.
Én persze, amikor beértünk, elbőgtem magam.Aztán megnyugodtam.
-Most műtik, várjanak 10 percet, utána bemehetnek.-csak ennyit mondott egy ápolónő, mikor megkérdeztük, hogy hol van Krisz.
Az a 10 perc olyan volt, mintha több év lett volna.
Anyuval nem szóltunk egymáshoz az első 3 percben, aztán utána végig beszéltünk, és egészen vidám lettem.
Aztán behasított az agyamba a gondolot, hogy hoppá, épp egy kórházban csücsülök, ahol a barátomat műtik.És ez nem akármilyen műtét.
De..az a jó hír, hogy nem hal meg.Fel tud épülni.De járni nem tud.Nem tud járni!
De lehetne rosszabb is.
Nem igaz?
Most most vége a műtétnek, és Kriszhet be tudtunk menni.Kicsit lassabban beszélt, mint szokott, és teljesen rámjött a fársz, de az ápoló megnyugtatott, hogy csak azért van, mert most kelt fel az altatásból, és még nincs teljesen magánál.
De szó szerint, a feje két harmad része be van kötve..Nagyon megijedtem, amikor megláttam.
De a fő, hogy él.És én mindenben segíteni fogok neki, hogy olyan legyen, mint régen.
És ki gondolta volna?Még így is helyes.

És rájöttem, hogy tisztára hülye vagyok.Valaki meghalt a zuhanásban, és még én siránkoztam, hogy nekem semmi nem sikerül.Hogy lehetek ilyen szívtelen?Itt sírt egy csomó ember a kórházban, többüknek is most halt meg a rokona, nem élte túl, nem tudták már megmenteni.
Tulajdonképpen, szerencsés vagyok.De komolyan.
Hálat adhatok az égnek, hogy Krisz nem halt meg.
Ha meghalt volna, nem is tudom, mi lenne velem nélküle..